Mint minden első gyermekét váró anyuka, én is rengeteg könyvet elolvastam és minden baba-mama portált átböngésztem a szoptatás témával kapcsolatban a terhességem alatt. A hat hónapig tartó kizárólagos szoptatás fontosságát minden forrás egyöntetűen sulykolta, viszont a részletkérdések igencsak összezavaróak voltak. Például számomra nem vált világossá, hogy igény szerint érdemes szoptatni vagy bizonyos időközönként. Vagy, hogy ha igény szerint szoptatok, akkor valóban megfájdulhat-e a kicsi hasa és a végén már azért sír esetleg. Ellentmondásos vélemények vannak arról, hogy mikor és hogyan kell elválasztani a kicsit. Ráadásul vannak, akik szerint túlzás és fölösleges a sokáig tartó szoptatással a „szuperanyát” játszani a mai világban.
Ezt a zavart a fejemben csak tovább tetézték a jó szándékú rokonok és ismerősök, akik elárasztottak tanácsokkal. Csak úgy záporoztak a „nem szabad felvenni a gyereket, ha sír, nehogy elkapasd” és a „nem szabad éjjel szoptatni, hiszen mi sem kelünk fel az éjszaka közepén egy tányér pörköltet enni” típusú tanácsok. Persze éreztem a lelkem mélyén, hogy melyiket kellene megfogadnom és melyiket nem, de mégiscsak elbizonytalanítottak a tanácsok, hiszen többgyermekes, tapasztalt anyukák adták.
A férjem munkája miatt külföldön élünk, és körülbelül hat hónapos terhes lehettem, amikor egy akkor szintén állapotos ismerősöm meghívott a helyi La Leche Liga találkozójára. Egy itt élő amerikai képviselő, Valerie Wiens vezette a csoportot. A találkozó légköre nagyon tetszett, a témája a szoptatással kapcsolatos tévhitek volt, ami nagyon sok kérdésemet megválaszolta. Azonban az addig olvasott ismeretek fényében az volt a benyomásom, hogy a vezető kissé „átesik a ló túloldalára” és szerinte csak a „szuperanya” a jó anya.
Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy én a kutató – ugyanis természettudományi karon végeztem – utánajárok, hogy mi a tudomány állása a témában. Hiszen mi lehetne jobb egy csecsemő számára, mint a természet alkotta rendszer, ami a génekben van kódolva?
Így alakult ki bennem a kép arról, hogy milyen anya akarok lenni. Elhatároztam, hogy nemcsak hogy igény szerint szoptatok, hanem éjjel is felkelek, ameddig csak szüksége van rám a kisfiamnak. Nem hagyom a kisfiamat sírni, hanem megadok Neki minden ölelést, amit csak kér. Az elválasztással kapcsolatban már csak az jut eszembe, hogy „miért kellene elválasztani a kicsit? Miért ne szophatna 2-3 éves koráig is akár?”Végezetül pedig megértettem, hogy ezek a dolgok nem egy „szuperanya” ismérvei, hanem alapvető értékek, amelyeknek a világ változása ellenére nem szabad változniuk.
Amikor ez a gondolat kitisztul a fejemben, ráeszméltem, hogy a La Leche Liga pont ezeket az eszméket hirdeti. Többet nem is olvastam más honlapot a témában, és elkezdtem járni a helyi találkozókra.
A kisfiam első életéve csodálatos időszak volt számomra, ám a jóindulatú tanácsözön folytatódott, és néha sajnos el-elbizonytalanított, gyakran megkeserítette a napomat. Sorra jöttek a „már elmúlt négy hónapos és még nem kezdted el a hozzátáplálást?” és a „már rég át kellene aludnia az éjszakát” típusú megjegyzések. Ráadásul a kisfiam nagyon szerette az éjszakai szopizást, és hónapokon keresztül hat-nyolc alkalommal felkeltem hozzá, és mindig azt a „jótanácsot” kaptam, hogy hagyjam sírni, és néhány nap múlva majd átalussza az éjszakát. Így általában alig vártam a találkozókat, ahol újra és újra megerősítettek a hitemben, hogy úgy csinálok mindent, ahogy az a legjobb a gyermekemnek. Így egy idő után a találkozók a béke szigetévé váltak számomra.
A más anyukákkal való beszélgetések minden alkalommal lelket öntöttek belém. Az volt az egyetlen társaság, ahol nem azt éreztették velem, hogy valami baj van, hanem azt, hogy teljesen normális minden, ami velünk történik. Ezen kívül pedig egyszerűen csak jó volt kibeszélni magamból a dolgot olyanoknak, akiket tudtam, hogy nem untatok a témával, átérzik a problémáimat és teljesen megértenek. Nem adtak kéretlen tanácsokat, de ha kértem tanácsot, rengeteg jó ötletet kaptam.
Valerie minden alkalomra új témával készült, így minden találkozó emlékezetes volt, tele új információkkal, érdekességekkel. Neki köszönhetem, hogy rájöttem arra, hogy a természeti népek gyermekgondozása a követendő példa. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy a második gyermekünket hordozni szeretném majd, és – ha a férjem támogatja majd – az ágyunkban altatni.
A kisfiam jelenleg 15 hónapos, és általában 5-6 alkalommal szopizik egy nap, de előfordul, hogy 8-10 alkalommal is szopizik, ha kéri. Valerie három hónappal ezelőtt visszaköltözött az Egyesült Államokba, így sajnos találkozók sincsenek már. Viszont úgy érzem, hogy ennyi idő alatt sikerült magamba szívni a La Leche Liga „szellemiségét”, magabiztosabb és határozottabb is lettem, és tudom, hogy a második gyermekünk érkezésénél már nem lesznek kérdéseim, és nem leszek bizonytalan. Ennek ellenére a találkozók bizonyára nagyon fognak hiányozni, csakúgy, mint ahogy most is nagyon hiányoznak.