Amikor megtudtam, hogy megfogant a kislányom, akit annyira vártam, nem voltak elvárásaim sem magammal, sem Annával, sem a családtagjaimmal szemben. Csak hatalmas boldogságot éreztem és azt, hogy ez a mérhetetlen boldogság fogja súgni nekem, mit hogyan kell majd csinálnom.
Minden csodás volt, de persze, időről-időre jött valami, amin aggódni lehet. A szoptatással a terhességem alatt alig-alig foglalkoztam, az utolsó hetekben azonban egyre többször kérdeztem: „mi lesz, ha..”. Ha császármetszéssel szülök és nem lesz egyszerű a mellre tétel. Ha fájni fog. Ha a pici nem akar majd szopni, stb.
De ilyenkor, hála az Égnek, ott volt A Zsuzsi. Azért névelővel és azért nagybetűsen, mert Ő a legelhivatottabb Anyuka, akit ismerek. Kolléganőből avanzsált barátnőmmé, előttem csaknem egy évvel lett anya. Ő volt az első, aki úgy beszélt a szülésről, mint egy teljesen hétköznapi dologról. (Tekintve, hogy mintegy 300 gyermek születik naponta Magyarországon, általánosságban véve tényleg teljesen hétköznapi dolog gyereket szülni).
Megismertette velem a kötődő nevelést, a hordozást, és láttam rajta meg Luca lányán, hogy valóban minden úgy van jól, ahogyan a mama és a baba érzi. Kapcsolatom Zsuzsival akkor lett a legszorosabb, amikor a szülés után azonnal beviharzott a kórházba, és csak dicsért, meg biztatott, bátorított arra, hogy minél többet szoptassak. Számomra Ő jelentette az élő példát, hogy könnyedén, szorongás nélkül is várhatjuk a sokak előtt rémálomként megjelenő szülést és szoptatást. A könyvek, amelyeket adott nekem, a beszélgetéseink indították el bennem azt, hogy igény szerint szoptassak. Az idő is bebizonyította: mindig csak úgy kell cselekednem, ahogyan azt a babám és én jónak érzem.
Természetesen, ahogyan másoknál, nálunk sem volt mindig minden egyértelmű. Anna kétóránként kért anyatejet, féléves koráig, éjszaka is. Ennek ellenére, eddigi életemben ez volt a legnyugodtabb félévem. Anna két hónapos korában fordult elő először, hogy azt hittem, nem tudok tovább szoptatni. A szülők csak legyintettek, ez már csak ilyen, az ő idejükben három hónaposan jöhetett az almalé meg a babapiskóta, nem is szoptattak fél évnél tovább. Zsuzsi azonban ekkor sem hagyta, hogy alábbhagyjon az elszántságom, így bölcsen azt tanácsolta, tegyem annyiszor mellre Annát, ahányszor csak lehet. És sikerült. Anna féléves koráig semmi mást nem kapott, csak anyatejet. Szépen lassan ismerte meg a gyümölcsöket, zöldségeket, nagyon hamar csaknem mindent kipróbált a családi menüből. Sosem volt hasfájós, kíváncsi, kiegyensúlyozott, boldog kislány.
Most húsz hónapos, és este, reggel, vagy ha éjszaka felébred, mellre teszem. Sokat gondolkodtam azon, jó-e így. Addig tűnődtem, míg egy reggel, amikor Anna hozzám bújt és nyugodtan szuszogni kezdett a mellemen. Felnézett rám, és a csodálatos kék szeméből valami olyan szeretet áradt, amely semmi máshoz nem hasonlítható. Akkor azt kérdeztem magamtól: Miért akarom én annyira sürgetni a leválást? Hiszen minden szoptatásnál csodát élek át, és csodát teszek a gyermekemmel. A párom mindenben támogat, számára is az a legfontosabb, hogy Anna boldog legyen. Ettől pedig nem is kell több. Azaz, mégis lehetne. Egy újabb szívdobbanás. Az én szívem alatt.
Edit, Anna Anyukája