Tíz évvel az után, hogy megjelent sikerkönyve a gyerekek és az evés kapcsolatáról, dr. Carlos Gonzalez gyereknevelési kérdések szélesebb spektrumával kezdett foglalkozni. Nem a gyors megoldások híve, hanem teljesen más szemszögből közelíti meg a gyereknevelést.
Több ismerős anyatársam egészen megőrül, ha csak meghallja Carlos Gonzalez spanyol gyermekorvos nevét. („Annyira jóképű!” „Elképesztő hangja van!”) Sikerkönyve, a Nem eszik a gyerekem” szülők ezreit nyugtatta meg tíz évvel ezelőtti megjelenése óta. Ő az az orvos, aki azt állítja, hogy nem számít, ha a gyerekünk nem eszik zöldséget – persze azért ne is szemetet egyen.
Pár éve telefonon készítettem interjút Gonzalezzel. A gyerekek evési szokásairól beszélgettünk, és arról, hogy mi szokta elkeseríteni vagy felbosszantani a szülőket. Rávezetett, hogy más nézőpontból vizsgáljam meg ezt a – szülőknek annyi frusztrációt okozó – témát: a gyerekéből. Azt kérdezte: „Fel tudja idézni, milyen, amikor valaki megeteti? Elég stresszes érzés, amikor valaki egy villával közelít! (Tényleg az, próbálják ki!) Hogy tetszene, ha soha nem szabályozhatná az adagot és ha olyasmit is meg kellene ennie, amit nem szeret?”
Így aztán alig vártam, hogy élőben is találkozhassak a doktorral új könyve, a „Puszilj meg! Hogyan neveljük gyerekeinket szeretettel” angol nyelvű megjelenése kapcsán. Az eredeti 2003-ban jelent meg Spanyolországban, ahol Gonzaleznek elhivatott követői vannak. Hamarosan olyan ismertségre tehet szert Angliában is, mint hazájában.„Soha nem gondoltam volna, hogy bármelyikük is ennyire kelendő lesz” – mondja a kenyérszeletvékony, ősz hajú, makulátlanul kivasalt ingű Gonzalez, és mindkét könyvére mutat. Mégis úgy találta, hogy a Nem eszik a gyermekemet az orvosok a betegeiknek ajánlották, a Csókolj meg engemet pedig anyáról anyára adták tovább.
Elmagyarázza, hogy a Kiss Me „mindazokról a tiltott dolgokról szól, amiket szülőként nem szabad megtenni, például felvenni a babát, együtt aludni a babával, hagyni, hogy a baba etesse magát, stb. Ha ezeket a dolgokat megteszed [egyes könyvek és emberek azt akarják elhitetni veled], a babád zsarnokká válik”.
A könyvet részben az ihlette, amit egy reggel látott a klinikáján. Megállt beszélgetni a recepcióssal, és a váróteremben egy anya állt babakocsiban a kisbabájával. A baba sírt, de az anya nem vette fel. Végül Gonzalez azt mondta: „Micsoda dühös baba, azt hiszem, szüksége van egy ölelésre”.
Az anya azonnal felvette a gyermekét, és az megnyugodott. „De ti, gyermekorvosok azt mondjátok, hogy nem jó felemelni őket” – mondta az asszony. „Nem vette fel a babáját” – mondja Gonzalez – »mert én – egy gyermekorvos – a szobában voltam«. Hirtelen rájött, hogy az orvosok mekkora hatalommal rendelkeznek, ha a csecsemőnevelésről van szó. Mégis, az orvosok nincsenek kiképezve arra, hogyan adjanak tanácsot ezzel kapcsolatban.
„Szerintem az a probléma, hogy az olyan dolgok, mint például a csecsemőtáplálás, a gyermeknevelés és az együttalvás nem részei az orvostudománynak. Ezt nem tanuljuk az [orvosi] egyetemen. Spanyolországban az anyák azért mennek orvoshoz, hogy megkérdezzék, hogyan neveljék a gyermeküket. Mi viszont betegségeket és kezeléseket tanulunk. Amit az orvosok tudnak a babanevelésről, azt emberként, az édesanyjuktól vagy a saját professzoraiktól tanulták – néha a tanácsok 40 évesek is lehetnek!”.
A könyvben Gonzalez elmagyarázza a gyermeknevelés különböző „divatjainak” tudományos vagy evolúciós elméleteit (illetve leleplezi azok hiányát): az etetéstől és az alvástól kezdve a fegyelmezésig. Ez a könyv azonban munkára késztet – nem azt mondja meg, mit tegyünk, hanem azt, hogyan nézzük a helyzeteket. Rengeteg villanykörte-pillanatot tartogat, amikor megfordítja a megszokott gondolkodásmódokat, és arra kér, hogy a különböző forgatókönyveket másképp gondoljuk át. Néha megnézi a népszerű gyermekgondozási szakirodalmat, és a „baba” helyett a „feleség” szót használja, és megnézi, hogyan hangzik ez (borzongató olvasmány). Ez a megszokott szemléletmód felforgatása az, ami a könyv alapját képezi.
Néhány szülő számára a Gyermekem nem eszik kinyilatkoztatás. Gonzalez nem támogatja, hogy az ételeket vicces formájúvá alakítsák a gyerekek, vagy hogy megpróbálják elrejteni a zöldségeket, vagy repülőgéphangokat adjanak ki. Ő abban hisz, hogy egészséges lehetőségeket kell adni a gyerekeknek, aztán hagyni kell őket: semmi kényszerítés, semmi büntetés, ha nem esznek, semmi. A hozzáállása mindkét könyvben olyan laza (de döntően tájékozott), mégis olyan egyértelmű, ha belegondolsz, hogy a homlokod vörös lesz a pofozkodástól. A legfontosabb, hogy ráveszi a felnőtt olvasót, hogy nézze meg a saját hozzáállását az alváshoz, az ételhez és így tovább, és azt, hogy ez hogyan ülteti át arra, ahogyan a gyerekkel érintkezik.
Egy élménye, amikor először lett apa, meghatározta a véleményét a gyerekek etetéséről. Közvetlenül a fia születése után kapott egy kis postát: „Most már nem engedik, de akkoriban eladták az új szülők nevét és címét a bébiételgyártó cégeknek – tégelyes bébiételeket küldtek nekem”. Emellett Gonzalez és felesége (egy háziorvos) vásárolt egy doboz bébi zabpelyhet is.
De ifjabb Gonzalez Gonzaleznek egyik sem tetszett. „Úgy neveltek, hogy soha ne dobjam ki az ételt, ezért meg kellett ennem. A pürésített gyümölcsöt lekvárnak használtam. Több mint egy hétig tartott, mire megettem. A bébi zabpehely volt rossz. Nagyon rossz. De meg kellett ennem.” A csirke és a zöldségek voltak a legrosszabbak. „Annyira szörnyű volt, hogy kidobtam – 26 év óta ez volt az első étel, amit kidobtam.” Soha többé nem próbált kereskedelmi forgalomban kapható „bébiételt” adni a gyerekeinek, és nem is javasolta, hogy bárki más is így tegyen.
Éppen távozásomkor beszélgetünk egy híres gyermeknevelési szerzőről, aki újabb könyvet ad ki. „Láttam a könyvét” – mondja. „Délután kettőkor 15 percig ezt kell csinálni” – mimikázik. „Képzeld el, ha valaki ilyen könyvet írna a szexről! ‘Este 9-kor érintsd meg a mellbimbót 10 percig’.” Képzeld csak el!