Engedjétek meg, hogy meséljek arról az élményről, ami bárkivel megtörténhet aki várandóssága alatt nem választja el a gyermekét! Ez a tandem szopi és részemről nem kellett hozzá más, csak merészség és türelem.
Azért írom ezt a két szót, mert mindkettő több értelemben megállja a helyét azokban az élethelyzetekben, amit átélek Áron megfoganása és születése óta. Merészség, mert sajnos az elmúlt jópár évben nem volt megszokott dolog szoptatni. Hát még két gyermeket szoptatni, akik ráadásul nem is ikrek “csak” testvérek! Merészség, mert az ember, ha még nem próbált valamit, elbizonytalanodhat. Még akkor is, ha az elméleti tudás már a tarsolyában van. Ahhoz, hogy merjen, hinnie kell valamiben. Én hiszek abban, hogy a lehető legjobb dolog szoptatni. Jó nekem és minden tekintetben jó a gyermekemnek. Ebből merítem az erőm.
Türelem, mert két gyermek szoptatása tőlem borzasztó nagy türelmet kíván. Emiatt a saját munkámmal lassabban haladok, a lelki életem regenerálódását nehezebben végzem, hisz valamelyik mindig “rajtam lóg”. Kielégíteni mindkettőjük kívánságát, testi-lelki közelségét még akkor is fárasztó lehet, ha egy anya tudja, hogy ez a lehető legtöbb, amit az első években adhat a gyerekeinek. De higgyétek el megéri!
Áron tervezett baba volt. Kívántam őt, és amikor megtudtam, hogy megfogant, mindenkinek elújságoltam a hírt. Ekkor még szoptattam Mátét, aki 15 hónapos volt. Igaz, neki a szoptatás már nemcsak táplálékot jelentett, hanem vigaszt, összebújást is. Mindig bújós baba volt, olyan, aki egész nap csak a cicin vagy rajtam lógna – örömében, bánatában, álmosan és kipihenve. A kis jövevény hírének hallatán a legtöbb ember csodálkozva kérdezte: ” Mi lesz Mátéval? ” Jöttek a jótanácsok: “Válaszd el, egy kismama nem szoptathat, mert árt a babának! ”
Számomra nem volt természetes az elválasztás, de bevallom sikerült kételyeket kelteni bennem. A La Leche Liga segített és megerősített abban, hogy szoptatni várandósság alatt is lehet. Közbejött viszont valami, ami miatt mégis elválasztottam Mátét várandósságom hatodik hónapjában. Viszont megígértem neki, hogy a kistestvére születése után újból szopizhat, ha akar.
Miután megszületett Áron, hazajöttünk a kórházból, és természetesen szoptattam. Megkérdeztem Mátét, nincs-e kedve neki is szopizni. Ekkor még határozott nem volt a válasz. Úgy éreztem, hogy csak azért mondja, mert nem hiszi el, hogy ezt neki tényleg lehet. De nem adtam föl!!! Éreztetni szerettem volna vele, hogy őt ugyanúgy szeretem, és megkaphatja a cicit, ha akarja. Ezért viszonylag sűrűn felkínáltam neki a szopizás lehetőségét. Egyszercsak kipróbálta. Nekem úgy tűnt, mintha elfelejtette volna a technikát. Nem úgy szopizott, ahogy kell, csak szívta a mellem. Nem volt kellemetlen, de mivel többször ezt csinálta, gondoltam, nem tud szopizni. Éreztem rajta is, hogy tudja, ez így nem jó.
Mivel mindig akkor kínáltam, mikor a kistestvére szopizott – ekkor még nem jött oda csak úgy magától – számomra megnyugtató volt, hogy egy kis anyatejhez még hozzájut, ugyanis megvárta amíg a kistestvére beindítja azt a bizonyos tejkilövellő reflexet és csak ekkor itta a spriccelő tejcsit.
Történt egy alkalommal – vendégségben – hogy Máté akkor kért szopizni, mikor kistestvére aludt. Adtam neki, és mivel csak úgy nem jött neki a tej, igaziból kellett szopiznia. Ekkor megtört a jég!
Azóta mindkét gyermekemet szoptatom. Tejem alkalmazkodott az új igényekhez és mindkét gyermek “farkasétvágyát” ki tudom elégíteni, a kisebbik is nagyon jól gyarapodik. Férjem annyival konstatálta a dolgot: ” Milyen jó, hogy mind a kettőt szoptatod!”
Amikor van ideje végignézi a szoptatásokat, és az ehhez kapcsolódó vigasztalásokat, örömmel és csodálattal teszi. Bátorít, hogy szoptassam Mátét is, amikor csak akarja. Ez nagyon megnyugtató számomra.
Gyermekeim általában együtt szopiznak. A délutáni alvást megpróbálom úgy időzíteni, hogy mindkét gyerek elég álmos legyen. Így ” két legyet ütök egy csapásra “, szopi után pedig ki tudok mászni az ágyból, és tehetem a dolgaimat. Ügyelek arra, hogy ne legyen saját oldaluk, hogy Áron mindkét oldalról megkapja az értelmi fejlődéséhez szükséges ingereket.
Van úgy, hogy Máté egyedül is szeretne egy kicsit velem lenni. Ilyenkor azt mondja:” Anya, úgy mint Áront! ” Karomra fektetem – úgy, mint Áront – és elnézem a huncut tekintetét! Tele boldogsággal és elégedettséggel. Máté már most tudja, hogy az anyatej minden cseppje értékes. Egyszer, mikor csak ő szopizott, a másik mellemből is elkezdett csöpögni a tejcsi. Máté szopizott ugyan tovább, de a kis ujjacskájával felfogott egy cseppet és a szájába dugta azt is. A szoptatások alatti aranyköpések sok boldogságot és nevetgélést okoznak. Az egyik kedvencem, ami szintén Máté szájából hangzott el: ” Ez a cici Áronhoz van kanyarodva, ez meg a Mátéhoz! ”
A fenti epizódok csak apró részletek abból a fantasztikus élményből, amit átélhettem a két gyerek szoptatása alatt. Számtalan csillogó tekintet, bizalommal teli kérés és megannyi kedves történet, ami csak a miénk, amit ők közösen élhettek át. Hiszem, hogy a közös élményeink, a két testvér közötti huncut mosolyok a szoptatások ideje alatt, a simogatások ragaszkodóbbá teszik őket egymáshoz. Hiszem, hogy az élet bármely területén számíthatnak egymás segítségére a későbbiek folyamán is, hiszem, hogy nem riválisokként néznek egymásra, hanem barátként. Hiszem, hogy elfogadást és megértést tanulnak ezalatt. És ez büszkeséggel tölt el. Emiatt pedig megerősít azokkal szemben, akik ellenzik a testvérek szoptatását.
Írta: Djuroska Kriszti